Senki sem kérdezte, hogy mi a véleményem a gyerekek mozgásfejlődése kapcsán, ami a szülők által sajnos jócskán behatárolt, de én azért leírom.
Nem kapcsolódik szorosan az úszáshoz és az oktatáshoz, de mégis kikívánkozik belőlem pár sor és kiderül, hogy minden összefügg mindennel. Nem vagyok pszichológus, nem is leszek, „csak” anya. Pedig a játszótéren mindenki pszichológus, biokertész és nyilván ért a fejlesztéshez is (bármit is jelentsen).

Nem kategorizálom most a játszóteres társadalmat, mert az külön cikk lenne. Csak a gyerekeket és szülőket figyelve leírom a tapasztalataimat a mozgásfejlődés szempontjából. Véleményem szerint az óvodába kerülő gyerekek nagy része azért ügyetlen (egészséges gyerekekről beszélek, akik olyan kis „cukin” ügyetlenek a szülők szerint), mert vagy nem jártak játszótérre vagy Anyu/Apu/Nagyi/Vigyázó nem hagyták őket kibontakozni.

Nem akarom megmondani a tutit (mert nem tudom és tán’ nincs is tuti, hiszen minden gyerek más), nem „szaranya” aki máshogy csinálja, mert feltételezem, hogy mindenki jót akar a gyerekének. Csupán az bosszant, hogy ha nem tudja, hogy tegyen jót, akkor legyen nyitott annyira, hogy utána olvas, megfigyel, kérdez.
Testnevelő szemmel élni azért nehéz, főleg a gyerekeimnek. :) És nem kell mindenkinek sportolónak lennie, még csak sportosnak sem, de mindennek az alapja a mozgás. Ez régóta bizonyított tény. Nem azzal teszünk jót, ha mozgás/szabad játék helyett angolra cipeljük a kétévest.

Vegyünk egy átlagos játszóteres anyukát. Például saját magamat. (Nem vagyok az anyaság máglyáján önmagát feláldozó anyuka egyáltalán, még szórakozni is elmegyek néha a gyerekeim nélkül. És a torkomon is lefolyik évente egy-két üveg korty bor. Huh, de bátor…) A játszótéren töltött napi X óra magával hozza, hogy mérhetetlenül kritikus lesz az ember. Jó esetben önkritikát is gyakorol és gondolkozik és változik. És a „Nem azért, mert az enyém, de tényleg nagyon okos/ügyes/szép!”faktor is ott van persze, de talán pont ezen a rózsaszín ködön kell áthatolnunk elsőként.

Ha nagyon egyszerűen akarnék fogalmazni, rohadtul elegem van a lassú, nyilván a terhesség miatt kissé eltunyult, nagyseggű (-Jajj, pedig annyit mozgok, egész nap le sem ülök, folyton a gyerek után szaladok, nem is értem miért nem megy le felesleg…) játszóteres anyukákból, akik a saját bénaságukat és félelmeiket ráteszik a gyerekre. Persze nem direkt. Maguk nem hallják, de egész nap NEM-eznek, teljesen mindegy milyen idős a gyerek. „–Ez nem neked való! –Ide még nem tudsz felmászni! – Ez a nagyoknak való!” stb. Csóró gyerek pedig menne. Próbálná. Segítségre lenne szüksége, mert még pici a lába, keze. Nincs annyi ereje, hogy megtartsa magát túl sokáig és nem érzékeli a mélységet, veszélyt. De anyu gyenge vagy inkább végtelenül lusta felemelni őt. Mert hát nem bír felmászni a 2 méter magas mászókára a kétéves, ez tény. De ha feljutna, boldogulna, kúszna, mászna, csúszna, ugrana. Ha feljutna. Könyörgöm, azért mert esetleg tériszonyunk van, vagy egyszer leesett a fáról Pistike, attól még megpróbálhatja újra. Ja, lehet, hogy utána kell mászni. Hát, ja. Akkor le kell tenni a táskát és a telefont, és homokos lesz a ruhánk. És a gyerek is olyan koszos lesz valószínűleg, hogy öröm lesz nézni a fehér ingünket, ahogy átölel… Na és? Viszont ezzel rengeteget teszünk érte. A fejlődéséért, az önbizalmáért.

Biztos vagyok benne, hogy 3 hét múlva már csak el kell neki mondani, hogy hova tegye a kezét és lábát ahhoz, hogy feljusson. Legfeljebb a popsiját kell tartani picit.
A másik kedvencem, amikor az ötévest fel kell tenni a libikókára. Szuperanyu óvja, védi, nehogy leessen bárhonnan. És egyáltalán nem érzi, hogy ezzel nem jót, hanem inkább rosszat tesz vele. Egy ideig sokkal egyszerűbb feltenni a 10 kilós gyereket bárhova, de a 20 kilósat már bazi nehéz. (A lányom alig 3 évesen kénytelen volt megtanulni bemászni a kishintába egyedül, mert csórókámnak terhes lett az anyja.)

Tényleg nem akarok végletesnek tűnni, nem kell sportmezben és homlokpánttal  játszani járni, de ha két év alatt megtanítjuk nekik azt, hogy hogyan tud felmászni egy-egy játékra, onnantól nyert ügyünk van. Leülhetünk a padra újságot olvasni, mert nem fog kiabálni a 4-5 éves, hogy – Anyaaaaa, nem tudok felmászni, segítesz?
(off: másfél éves fiam csodájára járnak a játszótéren. –Milyen idős? -Hú, de ügyes! mondatokat nap, mint nap megkapom. Pedig nem hordtam fejlesztésre, babaúszásra, ringatóra, semmire. Csak hagytam, hogy menjen minden nap kétszer a játszótéren, kertben, játszóházban, vízben és mindig a nyomában vagyok, mert bizony gyakran vérzik a szája…:( )

Nem azt mondom, hogy a játszótérre kell költözni minden kisgyerekes családnak. De a gyereknek igenis ott a helye, ahol van lehetősége kibontakozni. A szobában az ágyról ugrálva nem biztos, hogy elég ingert kapnak. Ahogyan nőnek, egyre nagyobb, nehezebb, másabb eszközökre van szükségük. Szerintem 0-3 éves korig bőven elég a fejlesztéshez (azért használom ezt a szót, mert ez nagyon divatos, mindent ezzel adnak el) egy játszótér. Aki gyűlöli a beszívott szájú vagy éppen szófosásban szenvedő GYES-es anyukákat, és a pénztárcája megengedi, az a saját kertjében állítson fel egy csúcs szuper parkot, ahol kedvére lóghat, mászhat, csúszhat, eshet a kicsi. 3 éves kor után meg jöhet minden. Bringa, görkori, jégkori, úszás, tánc, minden, amihez kedve van. De meglesz a gyereknek a fizikuma és ügyessége bármihez. Kulcsfontosságú az első három év.
 
Várjuk kommentjeiteket a cikk Facebook posztja alatt.